„…No, hölgyeim és uraim, balra most kezdjük szépen látni Erdély kapuját. Nézzék, ott a szecessziós házak Nagyváradon – úgy hajolnak egymás felé, mintha épp Adyt idéznék egymásnak. Kérem szépen, ha valaki megállna itt egy kávéra, ne lepődjön meg, ha a pincér megkérdezi, hogy a kávé mellé akar-e egy versszakot is… az alapárban benne van!
Aztán ahogy továbbgördülünk, Torda felé vesszük az irányt – és itt kérek mindenkit, hogy ne csak az utat nézze, hanem a tájat is. Ez már nem csak domb, meg hegy – ez már kezd belehajolni a történelembe. Na most figyeljenek, jön a Tordai-hasadék! Igen, az a két sziklafal ott balra, ami úgy néz ki, mintha a Föld nyitott volna egy rést a gondolatainak. Ha felfelé néznek… nem, ne túl hirtelen, csak óvatosan, nehogy valaki hátrabillenjen a székében – ott fent néha sas köröz, de ha nagyon fixen bámulják, lehet, hogy a végén őt kezdik elvezetni. És igen, ott, ahol az a szikla olyan furán befelé hajlik – ott hagyta a nyomát Szent László lova. Vagy a patája. Vagy az ég tudja, de azóta is ott van az a forma. Lehet fotózni, de kérik, hogy ne próbálják meg kipattintani szuvenírnek, azt már valaki megkísérelte ’84-ben, azóta is keresik.”
„No, ahogy továbbgurulunk, jön Kolozsvár. Itt nem lehet csak úgy megállni, mint egy busz – itt az ember megáll belül. Mátyás király lovas szobra olyan büszkén áll a főtéren, hogy sokan még mindig azt hiszik, ő intézi a forgalmat. De kérem, ne próbáljanak vele fotón puszit váltani – ez nem Párizs. Ez Kolozsvár, ahol a gótika nem divat, hanem adottság. Érdemes figyelni a házakra is – némelyik fala olyan vastag, hogy a Wi-Fi is csak tériszonyosan mászik át rajtuk.”
„Haladunk most délkelet felé, jobbra lassan feltűnik Déva vára. A hegy tetején ül, mint egy szigorú néni, aki látja, ha valaki házat épít alapozás nélkül. És igen, ez az a vár, amibe belefalazták Kőműves Kelemen feleségét. Hogy miért? Azóta is vita, de egyesek szerint csak így tudták megállítani az omlást – mások szerint viszont… házastársi feszültség volt a háttérben. Egy biztos: a vár maradt. Ő meg azóta is hallgat.”
„Aztán ott a Vajdahunyadi vár. Na, az már tényleg mese. Akkora, hogy az első három látogatónapban csak a déli szárnyat tudjuk bejárni. Ha valaki nem találja a kijáratot, ne ijedjen meg – a várban van egy belső legenda: csak az talál ki, aki nem siet. Aki igen, az még mindig bent van – ott, a barokk ajtó mögött, harmadmagával.”
„Megérkeztünk a Fogarasi-havasok aljához! Jobbra, ha jól figyelnek, láthatják a Transzfogarasi út első kacskaringóit. Ha valaki nem érti, mit jelent a ‘szerpentin’ szó, majd most megtudja – a következő fél órában a busz annyiszor fordul meg saját tengelye körül, hogy a végén már mi sem tudjuk, a sofőr hajt vagy fest. És fent, fent ott a Bâlea-tó – olyan kék, hogy ha belenéz valaki, utána napokig nem akarja visszakapcsolni a képernyőt otthon.”
„És most jön a természet triója: Gyilkos-tó, Békás-szoros, Szent Anna-tó. A Gyilkos-tó… hát kérem. Nevéhez képest nagyon békés – hacsak nem értik félre a kiálló fatörzseket, amik úgy állnak ott, mintha valaki elfelejtette volna befejezni a víz alatt egy erdőt. A Békás-szoros – na ott kérem fel a fej! Magasabbra! Még, még! Ha valaki látja a sziklák tetejét – gratulálok, önnek nyolc nyakcsigolyája van. Ha nem látja? Akkor csak dőljön hátra, és bízza a fantáziájára. A szorosban amúgy érdemes nézni a falakat – egyik-másik formát, ha sokáig bámulják, visszanéz.”
„Szent Anna-tó? Egy krátertó, olyan tiszta vizű, hogy a halak se mernek beköltözni. De a medvék – na, ők jönnek! Ha valaki esetleg meglát egy barnamedvét a parton sétálva, kérem, ne szaladjon oda, ne próbáljon meg ‘cukiiii’ felkiáltással szelfit készíteni vele. Ha mégis megtenné, csak annyit kérek: előtte adja át nekem a biztosítási papírjait.”
„Végül, mielőtt hazaindulnánk – ha egyáltalán haza akarnának – még egy gyors kastélykör: Bran, ahol Drakula legendája több a borzongásnál – és Sinaia, a Peleș-kastély, ahol minden négyzetcenti azt üvölti: ‘légy király, vagy fordulj vissza!’ Bár ha végigsétálnak benne, és nem hiszik el, hogy ilyen létezik – akkor ajánlom, tegyék le a kamerát, és csak hallgassák a park lépteit. Mert Erdélyben a kastélyoknak is van sétája.”
„Hölgyeim és uraim, ennyi volt mára az utazás – vagy inkább beavatás. Aki nem jött velünk, az most bánja. Aki meg csak hallgatta ezt, az talán egy kicsit úgy érzi, mintha már járt volna ott. És tudják mit? Lehet, hogy járt is – csak épp az álmaiban. De ha lehet választani: legközelebb ne álmodják meg – éljék meg.”
„Kedves utasaink, mielőtt a mikrofont letenném és a motort leállítanánk – hadd mutassak még valamit, ami talán fontosabb minden útinaplónál.” Ha ez a kis (nem is olyan kis) humoros kanyar végigmosolyt csalt az arcodra, és már el is képzelted magad egy székely tornácon vagy medvét kerülgetve a Békás-szorosban, akkor ne állj meg itt! Kattints vissza az igazi, szívvel-lélekkel megírt Erdély-cikkhez, ahol a legendák, várak, hegycsúcsok és a vendégszerető emberek nem csak történetek – hanem valódi útitársak.
👉 Itt találod az eredeti Erdély-cikket
🏡 És ha már képzeletben úgyis elindultál, mi lenne, ha keresnél is hozzá egy hangulatos szállást? 👉 Találd meg az álomszállásod Erdélyben
„A busz megállt. De te most már tudod: Erdély valójában el sem enged.